Vívás, mint örök szerelem

Kocsis Miklós számára a vívás örök szerelem. Talán még álmában is asszókat vív, ezért sem tud csak úgy elszakadni a pengeforgatástól. Pedig az idén 40 éves Veszprémi Dózsavárosi Diáksport SE elnöke az év végén ünnepli a 88. születésnapját. Több mint hat évtizede edzősködik, és bár a lendülete már nem a régi, ma is megtalálja a közös hangot a hozzájuk járó fiatalokkal, hogy azok a versenyeken jól forgassák a fegyvereiket. Ugyan hosszú ideje foglalkoztatja a visszavonulás gondolata, nála a vívópalánták igazán jó kezekben vannak.

„Mások szerint a koromhoz képest jól tartom magam, dicsekedni mégsem igazán tudok, panaszkodni pedig nem akarok, mikor a hogylétem felől érdeklődnek. Igyekszem tartani magam, ám fizikális értelemben sajnos, vagy értelemszerűen nem vagyok azon a szinten, ahol példának okáért tíz éve, s az igazat megvallva, ilyen szempontból tavaly is előrébb jártam. Egyszer a derekam, máskor a vállam, hol pedig a térdem rakoncátlankodik, de leginkább nem is ezek a „nyavalyák” fájnak, hanem, hogy megöregedtem. Ezzel együtt nem panaszkodom, még akkor sem, ha az akkumulátoraim néha lemerülő-félben vannak”

– jegyzi meg hamiskás mosollyal a szája szegletében Kocsis Miklós, aki korábban egyszerre volt a szeretett klubja elnöke, szakosztályvezetője és trénere, ráadásul társadalmi munkában, lévén, hogy sosem akart főállású edző lenni.

Mint megtudom, 14 évesen, három osztálytársa révén került a helyi Szikra SE vívótermébe, ahol a legendás Bors Ágoston istápolta a jövő nemzedékét. Jóllehet a Lovassy gimnázium diákjaként tőrben és kardban első osztályú minősítést szerzett (…tagja volt a Haladás, majd a Bakony Vegyész TC nívós tőr- és kardcsapatának), meglehetősen hamar, 1970-ben felhagyott a versenyzéssel. Jó technikájú és fizikumú sportolóként többre is vihette volna, ám mint a Mezőgép alkalmazottja, keresztül kasul járta az országot, míg a Bakony Művekben több műszakban számítottak rá. Igazi mesterének Guszti bácsit tartotta, második apjaként nézett rá, és mert adott a szavára, 25 évesen elkezdte az edzői pályára való felkészülést. Előbb segédedző, három év múlva edző, míg a Testnevelési Egyetem elvégzése után szakedzői képesítést szerzett. Gépésztechnikusként a BVTC Sportiskola mellékfoglalkozású edzője lett. Közben a Megyei Sütőipari Vállalatnál  dolgozott, majd a VÁÉV tanulmányi szerződést kötött vele és a Veszprémi Építők SE elnökhelyettese lett – társadalmi munkában a cég tömegsportját gondozta. Nyugdíjba a Városgazdálkodási Vállalat jogutódjától ment. A Veszprémi Dózsavárosi DSK-t 1985-ben, aztán az „iskola független”,önálló jogi személyiségű VDDSE-t 1986-ban  vették nyilvántartásba. Hat év múlva megválasztották a sportkör elnökének, míg a sportág megyei szövetségének 1994-ben lett az első embere. A névadó iskola korábbi széntárolójából és kazánházából kialakított Bors Ágoston-vívótermet éppen harminc éve, 1996-ban adták át.

Pár év után a VDDSE-t hazánk tíz legjobb utánpótlás-műhelye között jegyezték (…előfordult, hogy az aktíváik száma a százat is meghaladta), a több fronton érdekelt sportolóik mindenütt nyílt sisakkal küzdöttek. A soraikból jó páran közel kerültek a tűzhöz, a jobb képességű ellenfeleknek is méltó partnerei voltak. Az eredményeikben, a jól felépített asszóikban rendre megmutatkozott a befektetett munka. Kocsis Miklósnak köszönhetően kitűnő állóképességre tettek szert, s mert mindig szorgalmasan dolgoztak, a legtöbb erőpróbán kitettek magukért. 

„Sajnos napjainkban nincsenek olyan kalkulusaink, mint az ezredfordulót követő időszakban. Leginkább a koronavírus-járvány tépázott meg bennünket, mikor közel másfél évig nem dolgozhattunk, tudniillik nem nyertünk bebocsátást az általunk addig, valamint ma is használt oktatási intézménybe. Pedig akkortájt egy remek évjáratú korosztály kezdte bontogatni a szárnyait. A pandémiát követően szinte mindent elölről kellett kezdenünk, mondom ezt többes számban, holott a legtöbb dolgot manapság is egyedül végzem, pontosabban, a pengeforgatóim szüleire azért számíthatok. Aztán azt sem szabad elhallgatnom, hogy a tagjaink az alap- és középfokú tanulmányaik befejezése után másra, kiváltképp a továbbtanulásukra összpontosítanak, ezért jó néhányan abba is hagyják a vívást. És nem utolsósorban azt is látnunk kell, hogy más, nagyobb reflektorfényben lévő sportágak komoly elszívó erőt jelentenek, mellettük pedig nehéz labdába rúgnunk”

– teszi hozzá Veszprém arany emlékérmese, amit mi azzal egészítenénk ki, hogy a VDDSE-nek mindezek dacára most is vannak tehetséges versenyzői, akik az elmúlt években országos diákolimpiákon és korosztályos bajnokságokon bejutottak a legjobbak közé.

Kocsis Miklós értésünkre adta: az első hónap vízválasztó a tanítványoknál, mert a gyerekek alapesetben csak fél év után vehetnek fegyvert a kezükbe. Szükségük van ugyanis egy bizonyos edzettségi szinthez ahhoz, hogy elsajátíthassák az alapokat. Akiknek van kedvük megismerkedni a tőr-, a párbajtőr és a kardvívás alapjaival, azok először a lábmunkát tanulják meg, aztán fegyverrel is dolgozhatnak, majd ezeket követően jöhetnek a páros gyakorlatok.

 „A szabályos és technikás vívásig hosszú út vezet, és ehhez nincs meg mindenkiben a kellő türelem. A sportágunkban fegyelemre, alázatra és higgadtságra is szükség van, hogy a fizikai paraméterekről és a technikai képességekről már ne is szóljak. A mai gyerekek is ügyesek és szorgalmasak, a folytatásban is tervezik megmutatni az oroszlánkörmeiket, a különbség „legfeljebb” annyi, hogy régebben többen voltunk az edzéseken. A nagyobb egyesületekkel semmilyen szinten nem tudunk vetélkedni, de ez engem nem zavar, a gyakorlásainkat úgy, olyan odaadással próbálom megtartani, mint a fénykorunkban. A bemelegítésekkor mindig szépen kiosztom a feladatokat, majd a fiatalok párokban gyakorolnak, amiket én is beöltözve, az úgynevezett mesterkabátomban követek nyomon. Ilyenkor javítom a felszínre került mozgás- és technikai hibákat, felhívom a figyelmüket, hogy a jövőben erre, vagy arra figyeljenek oda, ha jobbak szeretnének lenni. Rendszeresen tartok egyéni iskolákat is, amikor a növendékek „püfölhetnek” a fegyvereikkel, az említett öltözékem pedig garancia arra, hogy a szúrásaikból, vagy a vágásaikból semmit se érezzek. Ha elfáradok a tréningjeink során, van úgy, hogy leülök, kifújom magam, hiszen érzem, hogy kevesebb fizikai aktivitást tudok végezni, mint az előző években. Már régen szerettem volna valakinek átadni a stafétabotot, ám anyagiak hiányában, helyesebben a csekély pénzügyi bevételeink ismeretében nem foglalkoztathatunk főállású edzőt, míg néhány tízezer forintért valószínűleg senki sem vállalja a fiatalokkal való közös munkát. Azon túl, hogy egy fiatalabb szakember általában nehezen tudja összeegyeztetni a főállását és a családi elfoglaltságait az esetleges sportos teendőivel”

– hangsúlyozza Kocsis Miklós, akinek a neje sem bánná, ha a férje abbahagyná a sportos munkáját. 

„Bár rengeteget köszönhetek a páromnak, ilyenkor mindig azzal szerelem le, hogy „..drágám, a vívást előbb ismertem nálad”.

– A mai napig szeretek edzésre járni, örülök, hogy vannak még fiatalok, akiket érdekel a vívás, ami, ha jól megy nekik, hétvégi elfoglaltságokat is kínál számukra, seregszemlék formájában. Szeretek velük lenni és úgy látom, hogy a nagy korkülönbség dacára ők sem veszik rossznéven, hogy én tanítgatom őket. Jó érzés nekik gyakorlásokat vezényelni, miközben fiatalabb és jobb karban már én sem leszek. Ha az állapotom megengedi, egy-két évet még szeretnék velük törődni, aztán megpihenni, és csak a háttérből figyelni az eseményeket. Ám jelenleg nem hagyhatom abba, hiszen ha szögre akasztanám a szerelésemet, akkor minden bizonnyal magukra maradnának.”

Mint írásunkból is kiderült: a VDDSE-nél szerény körülmények között végeznek érdemi munkát. A királynék városában a vívást újraélesztő, jó pedagógiai érzékkel megáldott Kocsis Miklós már nem elsősorban bajnokokat nevel, inkább azon van, hogy a diákok fejlődjenek és a sportág révén egészségesek maradjanak. Ez persze mit sem változtat azon a tényen, hogy a szakember számára a vívás az örök szerelem. Mintha az a lételeme lenne, ezért sem tud csak úgy elszakadni tőle.

Szerző: Király Ferenc