Örök röplabdabarátság

Az idő múlását ők sem tudták megállítani: a fiatalemberekből férjek és édesapák lettek, akik ha találkoznak – újra együtt lehetnek és mozoghatnak –, olyanok, mint egy nagy család. A röplabda fűz köréjük szoros köteléket. A hozzájuk „csapódott” fiatalokat is ideszámítva 45 év az átlagéletkoruk, de fittyet hánynak erre, mert a sportáguk még mindig, a kezdeti „rozsdásodásaik” dacára is sokat jelent nekik. A Veszprémi RC egykoron Extra Ligában vitézkedett öregfiúinál már nem tétre megy a játék, inkább szórakozásból állnak össze, igaz, a Magyar Kupában azért időről-időre elindulnak. 

Hétköznap este, Nemesvámos. A tornaterembe egymás után érkeznek a főszereplők, miként előzetesen egyeztettünk, jóval a tréningjük előtt, hogy közösen festhessünk képet róluk – vajon, mi történt velük, mióta kiszorultak a híradásokból. A minap vármegyeszékhelyünkön fogadták a Szolnoki FRKSI-t, akik épp úgy elbántak velük, mint az előző két évben a szintén élvonalbeli, profi sportolókkal és légiósokkal teletűzdelt MÁV Előre Foxconn Székesfehérvár és a Debreceni EAC, ám a bakonyi „muskétások” mindhárom riválisukkal közönségszórakoztató csatába bonyolódtak. Mintha házigazdaként meg akarták volna mutatni, hogy valamikor nem akármilyen tudás birtokában voltak, nem akármilyen gárdájuk volt, egyáltalán, hogy a tehetség olyan dolog, ami nem képes csak úgy megkopni. Fiatalabbak persze ők sem lettek – ezt nem is tagadják, miért is tennék, mikor a fizimiskájukkal és az „újkori előadásukkal” úgy sem tudnák becsapni a nagyérdeműt –, de a játékszeretetük, az összetartozásuk és a barátságuk az évek múlásával még jobban elmélyült. Ez pedig többet nyom a latba, mint a megkopott gyorsaságuk, a „műsorukból” kivesző látványos vetődések és mentések, de nincs is abban semmi különleges, hogy a gyűrődést már nem bírják úgy, mint a fénykorukban. Na persze, félteni sem kell őket, ugyanis a közös munkához még mindig jól állnak hozzá, ha arról van szó, bizony tudnak egymásért küzdeni, a rutinszerűnek vélt dolgok ma is ott vannak a kisujjukban.

Az egykoron Horváth Szabolcs, Németh Ervin, Klausz Csaba, Katona Péter, Urbauer Attila, Marton Dezső, Veisz Péter, Jánosik Gergely, Seck György, Bolvári Dániel, Németh László, Balta Krisztián és Kemény Róbert nevével fémjelzett kollektíva tagjaival apró puzzledarabokból rakjuk össze a teljes képet. A legmagasabb hazai sorozatban indult egylet tizennégy éve került nehéz helyzetbe, mikor a Magyar Röplabda Szövetség az NB II-be száműzte őket. A sportolók nem vállalták az alacsonyabb osztályú szereplést, inkább elköszöntek egymástól, a sportágtól, amit gyermekkoruk óta űztek. Nem várták meg a teljes ellehetetlenülést, szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Az addig is amatőr spílerek közül többen külföldre mentek dolgozni, mások itthon próbáltak szerencsét alkalmazottként, vállalkozóként. Hat-nyolc éve ismét összefutottak, leültek egy ital mellett beszélgetni, aztán megegyeztek abban, hogy teendőik mellett újra elkezdenek röplabdázni. Képtelenek voltak egymásnak, a sportágnak nemet mondani, mivel mindnyájan jó érzéssel gondoltak – és gondolnak ma is – vissza az egykor volt szép időkre. A VRC-t, az évtizedekkel ezelőtt országos hírű nevelőműhelyt örökre a szívükbe zárták. Azt a helyet, ahol valamikor remek közösséget alkottak. Azóta alkalmanként úgy egy tucatnyian gyakorolnak. Büszkék arra, hogy eljutottak idáig, hogy időről-időre együtt vannak. Ma is szeretettel fogadják egymást, ha kell, zrikálják is a másikat. Ám az edzések mellett szívesen nosztalgiáznak is: a jóra előszeretettel emlékeznek vissza, a rosszat pedig már rég elfeledték. Azóta mindnyájan kiszálltak a versenyszerű játékból, lapjaikat kiterítették az asztalra. Idősebbek és bölcsebbek lettek, ám a győzelmek és a történetek összekötik őket. Ráadásul úgy érzik, tartoznak annyival a sportágnak, hogy ha amatőr szinten, a maguk szórakoztatására is, de röplabdázzanak.

A játék iránti rajongásuk tudniillik öreg fejjel sem múlt el, igazolják, hogy ebből nem lehet csak úgy kinőni. Noha telnek az évek, jönnek a gyerekek, ott a család, a munka, ám a röplabda nekik igenis jelentett, és jelent ma is valamit. Amit úgy tűnik, sosem adnak fel. Néha itt fáj nekik, aztán meg ott, de azt vallják, addig jó, míg fáj valahol. A bemelegítéseik már nem is annyira a pályán, mint inkább az öltözőben zajlanak, különböző krémekkel igyekeznek megvédeni magukat a testi megpróbáltatásoktól, ám csodát azok sem tudnak tenni. Már nem olyan fittek, mint anno, a parketten még sem keresnek kifogásokat: nem adnak felmentést maguknak a röplabda alól. A mozdulataik persze lassabbak lettek, az állóképességük sem a régi, ám az ütéseik még mindig pontosak és a helyezkedésüket sem érheti különösebb kritika. Példaként állíthatók, minthogy az ötödik ikszen túl is lehet rendszeresen mozogni: még ha nem is olyan vehemenciával, mint fiatalon, de megfontoltan mindenképpen. Az egészségmegőrzésen túl ugyanis abból is születhetnek örömteli pillanatok.

Szerző: Király Ferenc