Minél közelebb az öcsihez
Olyan családból származik, ahol a sport senkit sem érdekelt, ő a gyermekkorától mégis sportol – igaz, „csak” hobbiszinten –, és régóta a sport vonzásában tevékenykedik. Darcsi Istvánt a legtöbben sportújságíróként ismerjük, több mint három és fél évtizede publikál, jelenleg egy helyi portálnak, immáron nyugdíjasként. A pétanque-kal is egy tudósítás révén ismerkedett meg, majd a következő edzésen dobókörbe lépett. Azóta szép eredményeket ért el, de főként arra büszke, hogy a könnyen elsajátítható golyós játék eddig is sok élményt adott neki. Ezért is ajánlja mindenkinek, hiszen kortól és nemtől függetlenül bárki űzheti.
„Arra már nem emlékszem, hogy miként is keveredtem a sportok bűvkörébe, hogy került a mindenkori érdeklődésem fókuszába, ám az biztos, hogy már gyermekként, sportiskolásként előbb kézilabdáztam, aztán futballoztam, majd az akkor NB III-as Siófoki Bányász ifjúsági csapatával szerepeltünk az országos korosztályos bajnokságban”
– tekeri vissza az idő kerekét a királynék városában 41 éve élő főhősünk, a vehir.hu külső munkatársa. Korán elvégzett egy labdarúgó segédedzői tanfolyamot, különböző gárdákat istápolt, majd a tóparti város tömegsportéletét szervezte főállásban. A nyolcvanas évek idusán a veszprémi Bakony Vegyész TC-hez került, mint módszertani előadó, majd egy év múlva a később az első osztályba jutott futballszakosztály vezetője lett. Ezt a tisztségét öt éven keresztül látta el, majd kinevezték a megyei sporthivatal igazgatóhelyettesének. Mígnem rátalált a nagy szerelem, a sportújságírás.
„A hallei testvérvárosunk élvonalbeli labdarúgóklubját fogadtuk Veszprémben, mikor is a feleségem javaslatára odaálltam az NDK-s küldöttség vezetője, a korábbi olimpiai bajnok válogatott csapatkapitánya, Bernd Bransch elé, mondván, „…nem bánná, ha életem első sportanyagának ön lenne az interjúalanya?”. Miután igennel felelt, szakosztályvezetőként szépen lejegyeztem a gondolatait a kockás füzetembe, amit később megírtam, és bevittem a Napló sportrovatába. Még én is meglepődtem, hogy a cikk másnap megjelent”
– árulja el, majd mondhatni beindult a verkli. A következő években ugyanis a Napló, a Villogó, a Magyar Nemzet, a Mai Nap és az Esti Hírlap külsős újságírója lett, aztán idővel főállásba került az Új Hírek-nél, a Pannon Naplónál, majd 1995-től 2007-ig a Naplónál, ezután pedig tizenhat éven át a Veszprémi 7 Napnál. A Testnevelési Főiskola sportszervező szakán diplomázott tollforgató neve azóta hét sporttémájú könyv borítóján szerepel szerzőként, vagy társszerzőként, ám írt fejezeteket más művekbe is.
Mivel a kézilabda mellett a futball is megmaradt nagy kedvencnek, rendszeresen kijárt a helyi NB III-as egyesület hazai mérkőzéseire, ahol az egyik, általa jól ismert rendező, Noszlopy Dezső javasolta, hogy írhatna egyszer az unokájáról is, aki a Veszprémi Honvéd SE-ben pétanque-ozik. Az újságíró addig annyit tudott a sportágról, amennyit a francia filmekben látott, de mert hajtotta a kíváncsiság: 2018. őszén elment a klub egyik versenyére, ahol Drienyovszki János szakosztályvezető, a sportág itteni meghonosítója azt mondta, ha érdekesnek találja, amit csinálnak, jöjjön ki az egyik gyakorlásukra és próbálja ki magát.
„Szerintem nem hitt a szemének, mikor egy hét múlva játékra jelentkeztem. Nyomban megfogott, így a teniszezés, a kispályás foci, a kosárlabdázás, a futás és a jégkorongozás után megleltem az új szabadidős elfoglaltságomat. Az említett sportágakat egyébiránt ilyen-olyan „károsodások” miatt hagytam abba, kezdtem ugyanis öregedni, ezért gyakrabban sérültem meg, a felépüléseim pedig elhúzódtak. Miután világ életemben mozogtam valamit amatőr szinten, úgy véltem, jó lesz nekem a pétanque, mert amíg lábra tudok állni, addig űzhetem. A folytatásban nem is nagyon hagytam ki tréningeket, a játék is egyre jobban ment, majd már igazolt sportolóként elkezdtem versenyekre járni”
– teszi hozzá. A veterán korcsoportban 2019-ben triplett (három játékos három játékos ellen, fejenként két golyóval) országos bajnok lett Tóth Andrással és a belga Edgard Deraedttal, 2020-ban már abszolút kategóriában, mix-duplettben (két játékos két játékos ellen, fejenként három golyóval) Krenhardtné Rajki Melittával a második helyen végeztek az ob-n, míg 2024-ben a magyar válogatott Bús Benedek és Kovács Zoltán mellett tagja volt a Grand Prix-győztes csapatnak. Utóbb az a Bús Benedek volt az egyik csapattársa, aki miatt hét éve elment újságcikket írni.
A különböző viadalokról már vagy két tucat érmet nyert Darcsi István azóta is rendszeresen tréningezik a „golyós” közösségükkel, de előfordul, hogy egyedül is kimegy dobálni. Két úgynevezett központi edzésük van, az egyik szerdai napokon az ActiCity területén, a másik pedig péntekenként a Schönherz-pályán. A francia eredetű pétanque-ot mindazonáltal nem tartja egy bonyolult, inkább egy precíziós játéknak, aminek a szabályzata hasonlít a curlingre. A játék célja, hogy a golyókat minél pontosabban, az ellenfélnél közelebb juttassák az élénk színű célgolyóhoz, az öcsihez. Ezt az erre a célra kialakított, nagyjából tizenöt méter hosszú és négy méter széles pályákon megtehetik közelítő – célzott, pontos helyre történő – dobással, vagy a rivális golyójának kiütésével, de alkalmazhatnak a földre érkezés utáni célhelyre gurulást is. Mindig az dob, akinek a golyója rosszabb pozícióban van. A menet végén az kapja a pontot, akinek a golyói közelebb vannak az öcsihez. A találkozót pedig az nyeri, aki előbb éri el a tizenhárom pontot.
„Ha az időjárás engedi, többet gyakorlunk, ha ellenben rosszabbra fordul, akkor kevesebbet, vagy egyáltalán nem edzünk. Van úgy, hogy hetente kétszer találkozunk, de olyan is, hogy szinte minden nap. Télen sem kérünk felmentést a tréningek alól, Drienyovszki szokta is mondani: mi ridegtartáson vagyunk. Persze esőben mi sem szeretünk kint lenni. Néha a székesfehérvári fedett pályán edzünk és versenyzünk, igaz, ott azért nem ugyanazok a körülmények, mint egy természetes közegben. Sokan nem is hinnék, azonban a pétanque-ban is el lehet fáradni, kiváltképp, ha valaki egy hétvégi erőpróbán nyolc-tíz órán át van a pályán.”
A játék ugyanakkor remek szabadidős tevékenység, ráadásul a szabályai egyszerűek, mint ahogy a dobás technikája is könnyen elsajátítható.
„Leginkább azoknak ajánlanám, akik odahaza nem sok mindent csinálnak, mondhatni be vannak zárva a négy fal közé: inaktív életet élnek, általában csak üldögélnek és nézik a televíziót, vagy nyomkodják a számítógépet. Ám családoknak is lehet jó program, én például szívesen játszom a lányommal és az unokámmal. Ilyenkor a szabadban vagyunk, jó levegőn, társaságban. A játék az elsőtől az utolsó percig szórakoztat és kikapcsol bennünket. Persze, ha valaki még eredményes is a sportágban, azt sikerélmény is éri. Nekem is sok élményt adott, ezért olyannyira megkedveltem, hogy ha pár napig nem játszhatom, akkor hiányérzet alakul ki bennem”
– vallja be.
Szerző: Király Ferenc