Futás közben sem unatkozik

Sportújságíróként nem is annyira az érmek száma, vagy a nagy teljesítmények érdeklik, hanem az apró mozzanatok, úgy, mint a győztes öröme, kiváltképp, ha az magyar, vagy veszprémi. Horváth Gábor, a vármegyei napilap munkatársa tizennyolc éves koráig a foci világában létezett, ám mikor szögre akasztotta a szerelését, új mozgásformára vágyott. Hamarosan rájött, hogy a futásnál nincs egyszerűbb. Mintha csak megérett volna rá, ami manapság szerves része az életének. Noha már rutinos futó – aki ötven kilométereket teljesít –, mégis amatőrnek tartja magát. Nincs is ezzel baj, hiszen a sportos vállalásai, a kis élménymorzsák felcsipegetése közben legalább elmélyülten gondolkodhat.

A sport és az irodalom száz éve szorosan kapcsolódott egymáshoz, ne feledjük: az 1928-as olimpián Mező Ferenc szellemi bajnokságot nyert a pályaművével, aztán a földkerekség legrangosabb vetélkedésén megszűntek a művészeti ágak. A 44 éves Gábor – ha lenne rá egyáltalán lehetősége – ma aligha indulna a játékokon, jóllehet remek ajánlólevél lenne számára, hogy mint a tanintézmény hajdani diákja, idén első lett a balatonfüredi Lóczy gimnázium alapításának hetvenedik évfordulójára kiírt esszépályázaton. Nem, mert ő annál hétköznapibb, a rivaldafényt kerülni igyekvő ember. A startvonalnál – mikor futócipőt húz a lábára – sem a várható dicsőség hajtja, mert csak „úgy” fut, hogy célba érjen és bizonyítson magának. Futballistaként, a Balatonfüredi SC növendékeként azért többre vágyott, talán arról szőtt álmokat, hogy majd a legjobbak között is jár neki a taps, a sors azonban más forgatókönyvvel szolgált számára.

– mondja Gábor, akinek a gondolatai hiába jártak gyakran a labdarúgás körül, az érettségije után már tudta: nem a futball kínál majd számára kenyérkereseti lehetőséget.

Horváth Gábor újságíróként egy ideig a kispályás labdarúgás vérkeringésében jeleskedett, majd miután azzal is felhagyott, új mozgásformát keresett magának, ugyanis az addigra a mindennapjainak részévé vált. Kisvártatva ráeszmélt, hogy a futásnál nincs is kézenfekvőbb, „csupán” egy cipő, egy nadrág és egy póló kell hozzá. Eleinte a királynék városában rótta a négy-öt kilométeres köreit, amikkel nem is akadt különösebb gondja, hiszen mint már említettük: a zöld gyepen sem az oldalvonalak mellett álldogált. Ettől függetlenül egy darabig nem volt meg benne a nagyobb kihívások utáni vágy, majd kezébe került egy könyv a futás evolúciójáról, ami aztán felkeltette az érdeklődését a hosszabb távú futások iránt. 

– teszi hozzá a tollforgató, aki azóta két maratont is kipipált Badacsonyban, ahol a tavaszi időpont ellenére nagy melegben kellett megmásznia a meredek emelkedőket. Mint megtudom tőle: szinte mindig aszfalton fut, csak ritkán téved terepre, míg a futócipőjét ezer kilométer után, nagyjából évente cseréli. Miután sok nagy futás van már mögötte, megtanulta beosztani az erejét, mint ahogy azt is, hogy hol, mire kell ügyelnie. Az első időszakban persze neki is fájt itt meg ott, jöttek a holtpontok, aztán taktikusabb lett, de a futások így sem mindig esnek jól neki. 

„Nem szégyellem, az egyik badacsonyi maratonba „belesétáltam”, míg a másiknál görcsöt kaptam, de egyiket sem adtam fel. Korábban a Napló csapatával váltóban teljesítettük a Szőlőskör dimbes-dombos ötven kilométeres távját, majd arra gondoltam, mi lenne, ha egyszer egyedül is megcsinálnám. Negyven évesen pedig ezt is valóra váltottam. De hogy mennyire sikeredett az első szenvedősre, azt jól jelzi, hogy a másodikat „csak” idén futottam le, mondván, hogy a nyitány miatt ne maradjanak bennem rossz érzések.”

Az újságíró azt mondja, hogy szerinte keveset edz, hetente háromszor, mikor a gyulafirátóti otthonukból indulva kétfelé veheti az irányt, tudniillik a közelükben katonai területek is vannak, amiket gondosan elkerül. Általában Kádártát, és ritkábban Eplényt veszi ilyenkor célba a hét-tíz kilométeres – gyors és váltott tempójú – gyakorlásai során, ám hétvégén huszonöt-harminc kilométeres penzumokra is vállalkozik. A korábban különböző keresztedzésekkel: TRX-szel és kettlebell-lel a futásai monotonitását megtörő Gábor azt ecseteli, hogy az ötven kilométeres versenyekre ennyi tréninggel nehéz felkészülni, de mint meséli: néhány éve a maratoni táv fölé is bemerészkedett, hogy hivatalosan az ultrafutók közé avanzsálódjon. Közben pedig a karrierjében ismét szerepet kapott a foci, amitől az érettségijét követően úgy vált el, hogy abban egyszer jó lenne edzőként dolgozni. Erre sokáig nem igazán nyílt lehetősége, hiszen hétvégén egymást érték a sportesemények, amikről tudósítania kellett, ám azóta van segítsége a rovatban, így a 2008 után 2023-ban elvégzett, újabb edzői tanfolyama visszaterelhette a futballpályák felé. Előbb Gyulafirátóton tevékenykedett egy évet, majd átkerült a vármegyeszékhelyre, ahol a legkisebbeknél lett segédedző. Jelenleg a helyi tehetségnevelő-központban, a VFC USE-ban az U8-as gárda vezetőedzője. Ám alakuljon bárhogy is az élete, úgy tűnik, a futás már nem maradhat ki belőle.

– árulja el a három fiúgyermekes édesapa.