A versenyszellem ma is vele van
A szorgalma és a kitartása repítette oly’ magasra, hogy a legkeményebb atlétikai szám többszörös magyar bajnokaként, nemzetközi maratonok győzteseként ott lehetett a 2004-es athéni olimpián. Kovács Ida, a VEDAC kiválóságaként példát mutatott, hogy erős akarattal a csillagok is elérhetők. Ma már a veszprémi SÉF iskola cukrász szakoktatójaként fiatalok kézügyességét, esztétikai érzékét és kreativitását fejleszti, ám miután az izomzata és az ízületei jól viselték a monoton munka gyötrelmeit, a sportcipőjét csak hivatalosan vette le, azokat napjainkban is gyakran a lábára húzza, ám úszni, tornázni és erősíteni is szívesen jár. Mert így érzi jól magát.
A királynék városában élő 51 éves Ida életében több mint négy évtizede van jelen a sport. A szülei a Dózsa iskola sportosztályába íratták be, aztán a tanintézményben egyre másra javította meg az iskolacsúcsokat – a nyolcvanas évek végén repesztett 800 és 1500 méteres idejét azóta sem múlták felül. Tizenöt évesen került Koós Hutás László edző csoportjába, ahol elkezdett felmászni a siker létráján. A közösségben olyan társak vették körül, akik erős oszlopként hitelesek voltak a karrierje során. A BVTC és a VSE igazoltjaként Horváth Mariannával, Dóczi Évával, Szabó Rózsával, Stiglic Edittel, Cservenka Judittal, Tóth Líviával és Kasza Andrással egymást is támogatták. Ida nagy munkabírású atlétaként kihívásokat állított maga elé, mert máskülönben kissé unalmasnak találta volna a gyakorlásaikat. Húsz évesen, 1995-ben – már VEDAC-színekben, a visegrádi Mars-maratonon – először pipálta ki a 42 kilométeres távot, amit három óra 24 perc alatt teljesített. Az időeredményét hét év alatt „kettő-harminchatra” vitte le, ami ma is bámulatos produktum. A magánéletben inkább visszahúzódó, mértéktartó személyiség a sportpályákon mindig szerette feszegetni a határait, így vált hazánk egyik legjobb hosszútávfutójává. A görög fővárosban rendezett ötkarikás játékokon a magyar és a veszprémi színeket képviselte, ám arra is büszke, hogy hétszeres felnőtt magyar bajnok lett, az 1998-as budapesti Eb résztvevőjeként az ötvenhárom maratonjából tizenhetet megnyert, háromszor diadalmaskodott az olaszországi Reggio Emíliában, de első lett a még rangosabb firenzei viadalon is, míg Stockholmban negyedik helyen végzett. A 61 kilométeres zágrábi ultramaratonon négyszer állhatott fel a dobogó legmagasabb fokára – egyszer pályarekorddal –, és 2002-ben a Budapest Maraton célszalagját is útvonalcsúccsal szakította át.
Tizenhat éve futotta az utolsó 42 kilométerét, s noha nem írta át sportága történetét, a pályafutása szép utazásnak tekinthető.
,,Cukrászként végeztem, ebbéli tevékenységemet sokáig párhuzamosan űztem a futással, hattól kettőig dolgoztam, aztán siettem az edzéseinkre. Nyolc éve kerültem a SÉF-be, és úgy vélem, jól tettem, hogy a tanítás mellett döntöttem. Szeretek a gyerekekkel foglalkozni. Nekem is egyfajta kihívás, hogy miként tudom átadni nekik az ismereteimet"
– mondja, majd kiderül: az épület falai között azon fáradozik, hogy a változatos munkára vágyó fiatalok (…és a felnőttképzésben résztvevők) szeressenek alkotni, a tevékenységükkel másoknak örömet szerezzenek, és a jeles alkalmakat, vagy egyszerű hétköznapokat megédesítsék. Az oktatójukkal azon vannak, hogy ne csupán termékeket készítsenek, hanem élményt teremtsenek, s persze az iskola elvégzése után elhelyezkedhessenek a munkaerőpiacon. Ida most azt csinálja, ami egykoron a szenvedélye lett, némiképp továbbfűzve: másokat avat be a szakma rejtelmeibe. Miközben már a tanítás van nála a fókuszban, a futás, a sportolás ma is az élete részét képezi. Ezen persze nem is szabad csodálkozni, tudniillik a fegyelmezettsége és az elkötelezettsége sosem ismert határokat. Ha valaki, akkor aztán ő a munkában hit, és ha valamit a fejébe vett, arról csak ritkán lehetett lebeszélni.
,,Egyszerűen ma is szükségét érzem a rendszeres mozgásnak. Mintha az belém lenne kódolva, ezzel is magyarázható, hogy a hét hat napján mostanság is teszek valamit az egészségemért. Erre nem is nagyon kellett rávennem magam, hiszen mint már utaltam rá: az életemben a mindennapos sportolás régóta jelen van – árulja el a „titkát”. – A szerda az egyedüli kivétel, mikor reggeltől késő estig az iskolában vagyok, ahol inkább a kollégák hallottak, olvastak a sportos múltamról, a gyerekek nem igazán vannak ezzel tisztában, de nincs is ezzel semmi baj. Hétfőnként általában másfél óra erejéig konditerembe és/vagy tornázni megyek – utóbbit egy volt atlétatársam tartja –, és azt vettem észre, hogy az erősítés, a lazítás, vagy éppen a hengerezés jót tesz nekem. Kedden és csütörtökön futok, rendszerint a vármegyeszékhelyünk különböző részein 8-12 kilométert, míg péntekenként egy órát úszok. Na, nem azért, hogy nyáron átszeljem a Balatont, hanem, hogy egy oktató segítségével „felülírjam” a rossz beidegződéseimet és hogy például ötszáz métert könnyedén tudjak teljesíteni. Néha felbukkanok spinning-edzéseken is, ahol ellenben képes vagyok megszakítani magam. A hajdani VEDAC-os „kemény magunkkal”, többek között Stiglic Edittel, Tóth Lívivel, Kasza Andrissal, Cservenka Judittal és Kovács Gabival minden hétvégén felkerekedünk, és magunk mögött hagyunk 14-15 kilométert. Javarészt mit sem törődünk az időjárással, a közös programunkat csak szakadó eső, vagy lefagyott utak esetén hagyjuk ki, mert az a fanatizmus már nincs meg bennünk, mint mikor versenyeztünk, vagyis, hogy egyetlen napot sem szabad kihagynunk. Hol a Séd-, hol pedig a Tekeres-völgyben tűnünk fel, és kedveljük a kerékpárutakat is. A közelünkben annyi szép hely van, hogy sokfelé „elkanyarodhatunk”. Nyilván vannak bejáratott útvonalaink, viszont azokhoz nem ragaszkodunk foggal-körömmel. Többnyire változatos terepviszonyok várnak ránk, van úgy, hogy aszfalton kapkodjuk a lábunkat, aztán mezőn és erdőszélen, dombnak fel, s majd le. Gyakran futok két doktornő barátnőmmel, Herrfurth Dórával és Bellér Zsuzsannával is, akiket rendkívüli módon tisztelek és becsülök amiatt, hogy az egészségügyi feladataik ellátásán túl, illetve az ügyeleteik után létfontosságúnak tartják a futásainkat, és abba temérdek energiát tesznek. Nekik a futás olyan, mintha az valami „agymosás” lenne."
Ida az iskolában szorgosan gyakoroltatja a tanítványaival a képviselőfánk, a piskótatekercs, vagy épp a linzerkarika készítését. Oktatóként örömét leli abban, amit csinálhat, boldog, hogy taníthat, átadhatja másoknak azt a tudást, amit valamikor ő is magába szippantott. Érdekes, sosem figyelt oda különösebben az étkezéseire, majd értésemre adja: arra most is fordíthatna nagyobb figyelmet – ott még vannak „rejtett tartalékai”. Mint megtudom: szereti az édességeket, de nem az a tortás, krémes süteményekért rajongó típus, az Islernek ugyanakkor nehezen tud ellenállni. Úgy van vele, amit megkíván az ember, azt egye meg, de az édességeket azért ő is próbálja háttérbe szorítani a mindennapok során. Az iskolában sem kóstolja végig azokat, inkább csak a vizsgák előtt.
,,Nem fogom dicsérgetni magam, mert az nagyon távol áll tőlem, de ennyi idősen azért elégedetlen sem vagyok a formámmal, a kinézetemmel. Szerencsére nincsenek egészségügyi problémáim, amihez szerintem a sok mozgás is hozzájárul. Még mindig szeretem az ilyen-olyan próbatételeket, de persze ma már nem kínzom úgy magam, mint fiatalon. Én így érzem jól magam, ráadásul meggyőződésem, hogy a sportolás sokat hozzátesz ahhoz, hogy a hétköznapi élet akadályait minél jobban vegyem. Leginkább kitartást kapok általa. Immáron nem az a célom, hogy izomkötegeket pakoljak magamra, hanem, hogy rendszeresen mozogjak, hogy szinten tartsam magam. A legtöbb gyakorlásomat valójában még sem tudom lazán venni, a sport ugyanis arra tanított, hogy ha jobb eredményt akarok elérni, akkor a munkába megfelelő mennyiségű energiát kell beletenni. Bármit is csinálok, jó szembesülni a fejlődéssel. Mert a versenyszellem ma is velem van, attól nem lehet csak úgy megszabadulni. A képzeletbeli lécet igyekszem is mindig kicsit feljebb tenni. Ha jobban megy a futás, a lányokkal már nevezünk is kisebb váltóversenyekre, mivel olyan jó érzés kicsit elfáradni, kifutni magunkat."
Szerző: Király Ferenc