A maximumot hozza ki az életéből

Nem panaszkodik, noha neki aztán tényleg lenne rá oka. Traier Tibort két és fél éve súlyos baleset érte az Egyesült Államokban: egy hatalmas cső a lábaira esett. A sorscsapás örökre megváltoztatta az életét. Az egyik lábát megmentették az orvosok, ám a másikat amputálni kellett, majd a férfi bizonyította, hogy az élet ily’ szörnyűség után sem áll meg. Újra tanult járni, amihez jó adalékul szolgált, hogy a mozgás gyermekkorától a mindennapjainak részévé vált. És ez ma is így van, mert, ha idehaza van – ugyanis ismét dolgozik – a veszprémi Top Gym kondicionáló termében emelget súlyokat, és ha kedve tartja, táncra is perdül.

Traier Tibor Erdélyben látta meg a napvilágot, majd a rendszerváltozás után, egy új élet reményében hazánkat, azon belül is a királynék városát választotta otthonául. Keleti szomszédunkban több sportot kipróbált – pingpongozott, futott, teniszezett és focizott –, de nem azért, hogy szobája falát érmekkel és oklevelekkel „tapétázza ki”. Inkább amiatt, hogy eleven fiatalként valamit mozoghasson. Mikor megérkezett mifelénk, nem volt egy vasgyúró, így – mások ajánlására – az első útjainak egyike a hajdani Damjanich utcai konditerembe vitte. Mivel oda hetente két-háromszor nem melegedni tért be, idővel egészen jó kiállásra tett szert. Idén lesz húsz éve annak, hogy egy osztrák cég alkalmazottjaként a világot járja: a lakatos munkáikkal, különböző gépek összeszerelésével szinte már mindegyik kontinensen letették a névjegyüket.

,,Mindig szerettem ezt az úgymond csavargó életet, ráadásul ilyenformán csodás helyekre is eljuthattam, és az elém táruló látványért fizetnem sem kellett"

– húzza alá az öt nyelven beszélő Tibor, aki bármerre járt a földgolyón, kereste azokat a helyeket, ahol a szabadidejében gyúrhat kicsit. A különböző nációkat tömörítő csapatukat 2023-ban – nem először – Amerikába sodorta a szél, ahol olyan csapás érte, ami után sokan magukba roskadnának, vagy teljesen összeomlanának. Ehelyett most egy életvidám fickó ül velem szemben a kávézóban, aki a közösségi oldalán található fényképeken rendre fülig érő szájjal mosolyog.

,,Alabamában dolgoztunk, ahol egy prés meghosszabbításaként egy új csőrendszert kellett kiépítenünk. Ott történt meg velem a baj is. Az említett munka irányítójaként megkértem két srácot, hogy hozzanak be az üzembe egy többosztású csövet, de nem boldogultak vele, ezért idővel meguntam a tehetetlenségüket és kimentem hozzájuk, hogy haladjunk a feladattal. Ideges voltam, siettem, bár immáron tudom: nem szabadott volna. Kötelekkel megfogtam a tíz méter hosszú és hatvan centi széles elemet, aztán a munkagép villájára akasztottam, de az megbillent. Hogy a csövet egyensúlyba hozzam, húztam egyet a kötélen, de az „leugrott” a helyéről, majd a szerkezet úgy mellbe vágott, hogy hanyatt estem. A súlyos idom a lábaimra esett. Tudtam, hogy nagy a baj, a barátoknak rögtön mondtam is: nyomorék leszek"

– meséli, majd hozzáteszi, hogy a kollégák sebtében legurították róla a csövet. Tibor végig magánál, a tudatánál volt, a mentőautóban és a mentőhelikopterben is azt hajtogatta magában, hogy ez van, ezen már nem képes változtatni, de mert kemény ember, ebből a helyzetből is talpra áll. Közben azt hangsúlyozza nekem: ez volt az a bizonyos fordulópont abban a szörnyűségben, hogy már akkor a kiutat jelentő folytatáson törte a fejét, nem hagyta magát elveszni a kilátástalanságban.

A kórházban az állapotát stabilizáló orvosok egy tolmácsgép segítségével elmagyarázták neki, hogy a későbbiekben mi fog vele történni. A bal lábát, amit már a helyszínen sem tudott mozgatni, térd alatt amputálták, ám a másikat – ami nyílt csonttörést szenvedett – sikerült megmenteniük. Szerinte itthon azt is levágták volna, ám kint szó szerint összedrótozták, a combjából bőrt ültettek oda, igaz, belső bokacsontja azóta sincs. Összesen tizenhárom műtéten esett át a tengerentúlon, több mint másfél hónapig „élvezte” a szállodaszerű ellátást nyújtó egészségügyi intézmény szolgáltatásait. Ott is jól jött neki, hogy kemény fából faragták, hiszen mikor már nagyon zavarta az ápolónők ágytálaztatása, összeszedte minden erejét és átemelte magát a tolószékbe, hogy kimehessen az illemhelyre. Az első rehabilitációját a floridai barátainál töltötte, majd kerekesszékkel szállt fel a Ferihegyre tartó repülőgépre. Elárulja, miszerint a párja meg akarta látogatni, de a róla szóló hír hallatán olyan rosszullét fogta el, hogy képtelen volt kiutazni hozzá. Az utolsó operáció után két hónappal kapott egy ideiglenes lábat, amivel újra tanult járni. A második, ajkai gyógykezelés során annyira türelmetlen volt, úgy erőltette a gyakorlatokat, hogy a lábcsonkja időnként véres lett. Állítólag a csontvégnek egy-másfél évre van szüksége ahhoz, hogy teljesen begyógyuljon. Fájdalmas és időigényes volt, mire megszokta az úgynevezett alkalmi protézisét, de azóta már egy másik van a segítségére, ami titánból és karbonból készült. Azt hovatovább a tökéletességig fejlesztették a szakemberek, hiszen az anyaga, a hajlékonysága és a terhelhetősége révén szinte olyan, mintha a viselője érző lábként használná. Tibor is szinte úgy járhat-kelhet vele, mint egy igazi lábbal, már nem kell annyira a lépéseire koncentrálnia. Ha hosszú nadrágot visel, sokan meg sem mondanák, hogy mi mindenen esett át. 

,,Mikor a csonk mérete már nem változik, az ember végleges protézist kaphat. Ezt támogatja ugyan a társadalombiztosítás, de mert én nem értem be alapszintűvel, mélyen a zsebembe kellett nyúlnom"

– árulja el. Mint értésemre adja, először nem is az utcán volt nehéz a helyzete, hanem otthon, mikor nem volt rajta a műláb. Akkor például az volt az egyik legfontosabb kérdés, hogy miként lesz képes egyedül eljutni a fürdőszobába, aztán az ereje által visszaszerezte az irányítást a teste felett, majd idővel az önbizalma is visszatért.

Főhősünk általában negyedévente jön haza kéthetes „eltávozásokra” külföldről, olyankor mindig ott van a Top Gymben, hogy mozoghasson és nem utolsósorban találkozhasson a cimboráival. Talán még meg sem volt a protézise, mikor a terem tulajdonosa, Kovács Tibor megkérte, hogy térjen vissza közéjük, mert mindnyájan kíváncsiak rá. Nem kellett sokat győzködni: hamarosan „lefújta a port a vasakról”. Azóta, ha idehaza van, hetente háromszor-négyszer edz a teremben, ahol nem csak a fekvenyomó padnál teszi tiszteletét, de a lábait is megdolgoztatja. Az amputáció után ugyanis megváltozott az egyensúlya, ezért folyamatosan erősíti a bal oldalát, a bal combját, hogy törzsizomból kompenzálni tudja a vádlija és a bokája hiányát. Álló helyzetben már nem csinál gyakorlatokat, csak fekve és ülve. 

,,A balesetem után azt hittem, hogy elvesztettem a munkámat, már azon törtem a fejem, hogy mihez kezdjek, mikor az osztrák cégünktől felhívtak, hogy a jövőben is számítanának rám. Azzal persze ők is tisztában voltak, hogy a munkahelyemen már nem fogok többet emelgetni, de becsültek annyira, hogy felajánlottak egy raktárosi állást, amit elfogadtam. Így most sok más mellett szerszámokat adok ki a kollégáknak, jelenleg Mexikóban, ahol számítanak a szakértelmünkre. Természetesen nem csak ott, valamint a konditeremben mozgok, tudniillik, ha lejár a munkaidőm, akkor kézi súlyzókkal gyakorlok, de szívesen úszok, gyaloglok, mi több, már kerékpároztam is."

Csupán egyetlen szívfájdalma van Tibornak, hogy Magyarországon nem kaphatott rokkantsági kártyát, mondván, 33 százalékos a testi fogyatékossága, a kártya jogosultságához viszont negyven százalék szükségeltetik. Az ezzel kapcsolatos kérelmeit elutasították, pedig mint leszögezi: ez a lába nem fog újra kinőni. Ha kocsival megáll valahol, abból nem tud úgy kiszállni, mint az ép, egészséges emberek, lévén, az ajtónál teljesen ki kell fordulnia, és a lábát nem tudja másokhoz hasonlóan hajlítani. Ez csak néha bosszantja, fontosabbnak tartja, hogy a hosszú felépülése után mondhatni teljes életet élhet, hódolva a hobbijának, a sportolásnak is, ami azért nem valamiféle önkifejezés számára.

,,Hatvan évesen már nem akarok senkinek bizonyítani, nekem az is elég, hogy ennyi idősen fitten tartsam magam. Tudom, sokan tisztelnek azért, hogy talpra álltam és nem adtam fel ezt a csatát. Ez annak is tulajdonítható, hogy mindig pörgős ember voltam, folyton mozogtam, sosem voltam az az otthonülős típus"

– jegyzi meg. 

Ő minden áldott nap bizonyítja, hogy protézissel is élhető teljes élet, és nem létezik az a szó, hogy lehetetlen. 

,,Nem szabad sírni, furán hangzik, de mindenen mosolyogva kell tovább menni, mert csak egy életünk van, és azt nem szabad eldobnunk magunktól. Én továbbra is a maximumot szeretném kihozni az életemből"

– vallja be, amivel másoknak is reményt ad. Inspirálja ugyanis a hozzá hasonló embereket, hogy az élet nem áll meg, láb nélkül is lehet sportolni, mozogni. Tibor ráadásul még táncra is perdül, ha barátaival meglátogatják a veszprémi éjszakát. 

Szerző: Király Ferenc