A lelkében ott vannak a felemelő érzések
Kivételes képességű sportoló volt, a taekwondo élő legendája, aki a világ- és Európa-bajnokságokról szakajtónyi medállal tért haza. A felkészülésébe mindig iszonyatos mennyiségű energiát fektetett, ám nem kizárólag a sikerek, a sport szeretete is éltette. A fénylő csillagból mára példás édesanya lett, akiben a küzdőtérről megmaradtak a felemelő érzések. Rajkai Andrea annak ellenére nem fordított hátat a rendszeres mozgásnak, hogy az elmúlt években többször is megoperálták a térdét.
,,Sosem sztároltam magam, sehol sem hirdettem, hogy mely diadalok részese voltam, egyszerűen más, mondjuk úgy: hétköznapi embertípus voltam és vagyok manapság is"
válaszolja azon kérdésünkre, miszerint „az ismerősei, a kollégái, vagy a tanítványai vajon tisztában vannak azzal, hogy hajdanán mit tett le az asztalra?!”. Bizony, még a közelében élők sem igazán tudják, hogy benne tisztelhetjük Veszprém sporttörténelmének egyik kiemelkedő alakját, aki a világbajnokságokon három arany-, két ezüst- és hat bronz-, míg az Európa-bajnokságokon öt arany-, tíz ezüst- és tíz bronzérmet nyert. Egyéniben és csapatban, formagyakorlatban, szabad küzdelemben, és törésben is „ott volt a szeren”. A hazai viadalokon majd’ két évtizeden keresztül volt veretlen, az országos bajnokságon csak a tragikus körülmények között elhunyt Engrich Marianna múlta felül, még 1987-ben – majd kezdetét vette egy megszámlálhatatlan dicsőséggel szegélyezett pályafutás, aminek a végén kétség kívül példaképpé vált a taekwondot választó fiatalok számára.
Főhősünk az egykori Kiss Lajos (ma Simonyi Zsigmond) iskolában aranyjelvényes közép- és hosszútávfutó volt, de sportlövőként is ért el jó eredményeket. Később az unokatestvére csalta el egy taekwondo-edzésre, amit Gosztolai Géza tartott az azóta már elbontott Úttörőházban. Azután dr. Somlai János és Sebestyén Pál felügyelte a gyakorlásait, majd az idő haladtával olyan helyi kiválóságokkal dolgozhatott együtt, mint a szintén klasszis Papirovnyik Mónika, aztán Sisak Zsófia, Mucsy Petra és Kandikó Zoltán. Az akkori Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Szakközépiskolában végzett, majd egy szövetkezet könyvelőként foglalkoztatta. Később az ELTE-n testnevelés-rekreáció szakon, majd az ezredfordulót követően a Testnevelési Egyetemen diplomázott. Már harminckét éve tanít a VSZC Jendrassik-Venesz Szakgimnáziumban és Szakközépiskolában.
,,Testnevelőként nincsenek túlzott elvárásaim"
húzta alá a csodálatos karrierrel rendelkező, négydanos, feketeöves pedagógus.
,,Tudom, hogy az iskolánkba járó diákoknak nem ez lesz a szakmájuk, mégis nehéz őket motiválni, a legtöbbjükből hiányzik a mozgásszeretet. A mai generáció – még annak a fogékonyabbnak gondolt része is – gyorsan szeretne eredményes lenni, azonban nincs meg bennük az a tűz, amivel mi rendelkeztünk."
Nem Rajkai Andrea volt a veszprémi taekwondo-élet legtehetségesebb aktívája, a sikereit főként a kitartásával, a tudatosságával és a megszállottságával érte el. Nem azért hajtott és lett a sportág meghatározó egyénisége, mert ez volt a célja, esetében ezt az élet hozta magával: szeretett küzdeni. Ünnepek idején éppúgy „gürizett”, mint máskor, ráadásul mindenkinél többet edzett. Ennek köszönheti, hogy kijárta a távol-keleti küzdősport magasiskoláját, hogy a viadalokon a nálánál jóval fiatalabbaknak is irányt mutatott. A külvilágot kizárva, csak a mérkőzéseire koncentrálva ment előre. Emlékszem, nagy hassal is mozgott, terhesen sem akart otthon ülni, ezért az egyik kondicionálóteremben még az első szülése előtti napon is tekerte a szobakerékpárt. Első gyermeke, a huszonhárom éves Viktor világra jötte után is éhes maradt a sikerre, hiszen a taekwondo az életformájává vált. A csípőprotézis-műtéte sem törte meg, ám a térdével kapcsolatban sajnos ugyanez nem mondható el:
,,Már ötször voltam vele kés alatt, és noha mind az ötször becsülettel végigcsináltam a rehabilitációt, a sérült rész továbbra sem az igazi. És ami a legborzasztóbb, hogy már nem is lesz az. Az említett operációk nem úgy sikerültek, ahogy azt előzetesen a szakemberekkel elképzeltük, és mint utóbb megtudtam: már hiábavaló is lenne újból a műtőasztalra feküdnöm, a lábamat nem lehet rendbe, pontosabban olyan állapotba hozni, mint aktív sportolói koromban. Képtelen vagyok vízszintes helyzetbe „hozni”, mert nem hajlik úgy, ahogy kellene. Egyszerűen nem tudok vele futni, de még a lépcsőzés is nehezemre esik. Pedig ha valaki, akkor én aztán imádtam futni, naponta két-három óra volt a penzumom, most pedig az autóbusz után is nehezen szedem a lábam"
árulja el, persze, aki ismeri őt, az tudja jól, hogy mekkora szíve van, így minden nap dolgozik az elliptikus fitneszgépen, de odafigyel a hasizmára és saját testsúlyával végzett ellenállásos, úgynevezett TRX-gyakorlatokat is csinál. Ám szerényen hozzáteszi azt is, hogy ezek már nem edzések, inkább „csak tornaórák”.
,,Esténként nincs mindig kedvem az erősítéshez és a nyújtáshoz, de aztán erőt veszek magamon és becsülettel elvégzem a „kívánt” gyakorlatokat"
jegyzi meg, mintha csak arra utalna, hogy a sportos fanatizmusát semmi sem tudja kiölni belőle. A különböző időjárási frontok és éghajlatváltozások is csak némiképp tudják megnehezíteni.
A ma már leginkább egy fájdalom nélküli életre vágyó karatéka ezzel együtt – gépkocsi híján – minden nap több kilométert gyalogol az oktatási és a sportos intézmények között, ahová a munkahelyi teendői szólítják, és ha az időjárás megengedi, a kerékpárjával is előszeretettel közlekedik. Ennek tudható be az is, hogy bármikor törhet le néhány kockát a kedvenc csokoládéjából, vagy fogyaszthat el egy-két szelet süteményt.
,,Nincs rajtam különösebb felesleg, nagyvonalakban ma is beleférnék az egykori, 58-63 kiló közötti súlycsoportomba. Ezt annak ellenére tudom megvalósítani, hogy pár éve kiderült rólam, miszerint liszt-, vagyis gluténérzékeny lettem, a kalcium nem képes beépülni a szervezetembe. Az autoimmun betegség miatt szigorúbb étrendre kellett váltanom, igaz, ez nem jelenti azt, hogy például ne ehetnék a kollégám isteni tortáiból. A marlenka a kedvencem, de bevallom, más finomságok is le tudnak venni a lábamról"
vallja be.
Noha Rajkai Andreát a térde miatt időnként fájdalmak gyötrik, a lelkében ott vannak a felemelő érzések. Amik mindig erőt adnak neki a folytatáshoz. Miként persze a szerettei is. A férjével és a kisebbik gyermekükkel, a 18 éves Virággal Kádártán élnek, ha teheti, onnan kerekezik be a vármegyeszékhelyünkre. A Veszprémi Volán SE, majd a jogutód Veszprémi Taekwondo Club sportolója legutóbb két évtizede versenyzett. Páratlan pályafutása során hazánkban ötször választották meg az év taekwondozójának, ám sportteljesítményét Pro Meritis-díjjal is jutalmazták. Az 58 éves édesanyát a sport, a temérdek mozgás sok mindennel felvértezte. Így sok más mellett küzdeni tudással, alázattal, pontossággal, fegyelemmel, akaraterővel, aztán az ellenfél tiszteletével, valamint a másokon való segítőszándékkal. Győztes típusú sportolóként is elfogadja az élet dolgainak alakulását, azonban ha valamit kérhetne: nem bánná, ha az a fránya térde megint úgy működne, mint a fényes hőskorban…
Szerző: Király Ferenc
Ha kedvet kaptál a harcművészethez, nézd meg programjainkat: