Szándék és nyitottság
Egy közös edzés története látássérültekkel
Az inklúzió nem ott kezdődik, amikor elkezdődik egy edzés. Sokkal korábban. Egy bemutatkozással. Egy beszélgetéssel. Az első kérdésekkel. A kíváncsisággal. És azzal, hogy valóban meg akarjuk érteni a másik embert.
Egy ilyen érzékenyítő alkalmon találkoztunk a Vakok és Gyengénlátók Veszprémi Egyesületének tagjaival és a programunkhoz csatlakozó edzőkkel. Elsőre úgy tűnhetett, mintha két külön világ érkezett volna ugyanabba a terembe. Néhány perc múlva azonban már nem vendégek és edzők ültünk egymással szemben, hanem olyan emberek, akiket ugyanaz a cél kötött össze: megtalálni azt a közös utat, amelyen együtt lehet mozogni.
Beszélgettünk arról, ki milyen sportágat képvisel, milyen tapasztalatokat hoz magával, milyen félelmei, kérdései vagy éppen elképzelései vannak. Ahogy sorra megfogalmazódtak az igények és a lehetőségek, szinte észrevétlenül kezdett kialakulni az együttműködés. Pontosan ezt jelenti az inklúzió. Nem azt, hogy valaki alkalmazkodik a másikhoz, hanem azt, hogy közösen megtaláljuk azt a megoldást, amely mindenkinek működik.
A Veszprém–Balaton Európa Sportrégiója 2026 programban olyan edzőkkel dolgozunk együtt, akik már megszerezték az inkluzív edzésekhez szükséges alapvető szakmai ismeretek. Ez azonban csak a kiindulópont. Az igazi tudás a személyes találkozások során születik meg. Sportnagykövetként az a feladatom, hogy segítsem ezeket a találkozásokat: kapcsolatot építsek az edzők és a különböző fogyatékossággal vagy egészségügyi problémával élő emberek között, mert hiszem, hogy a gyakorlat minden képzés legfontosabb része.
Az ilyen alkalmak arra is emlékeztetnek bennünket, hogy nincs két egyforma ember. A fogyatékosság önmagában nem írja le, hogy valaki mire képes. Más a sérülés mértéke, más az életút, más a feldolgozás folyamata, és mások az egyéni igények is. Ezért nincs kész recept sem. Minden közösségnek együtt kell megtanulnia, hogyan válhat valóban befogadóvá.
A látássérült résztvevőkkel való közös munka különösen sok tanulságot adott. Az edzők hamar megtapasztalták, hogy itt nem lehet a megszokott módon bemutatni egy gyakorlatot. A mozdulatokat pontos, érthető szóbeli instrukciókkal kellett felépíteni, hiszen a vizuális utánzás nem jelentett segítséget. Olyan apró részletekre is figyelni kellett, amelyekre egy hagyományos edzésen talán senki sem gondolna.
Már az edzés előtt elkezdődött a közös munka. Fontos volt a helyszín megismerése, a tér felépítésének átbeszélése, a tájékozódási pontok közös kialakítása. Ezek első pillantásra jelentéktelen részleteknek tűnhetnek, valójában azonban ezek adják meg azt a biztonságot, amelyre egy önfeledt edzés épülhet.
Az érzékenyítésen edzők vettek részt, és rajtuk keresztül az atlétika, az úszás, a légtorna, a szeniortorna és több funkcionális edzésforma is képviseltette magát. Mindenki feltehette a saját sportágával kapcsolatos kérdéseit, és közvetlenül a látássérült résztvevőktől kaphatott válaszokat. Ennél hitelesebb tanulási helyzetet nehéz elképzelni.
A beszélgetés után spinning kerékpárokra ültünk, és közösen ki is próbáltuk mindazt, amiről addig szó volt. Jó volt látni a felszabadult mosolyokat, a koncentrációt, majd azt a pillanatot, amikor mindenki egyszerűen csak edzőtárssá vált.
Felemelő érzés volt. Az eseményt követően azon gondolkodtam, hogy mennyi minden kell egy ilyen közös edzéshez. Szakmai tudás. Felkészülés. Bizalom. Türelem.
De mindenekelőtt két dolog.
Szándék és nyitottság.
Ha ezek megvannak, a többit együtt meg lehet tanulni.