Gond nélkül győzi le az idő múlását
Gondolnák, hogy a veszprémi Petőfi Színház nézőtéri felügyelőjének a veterán atlétikai világbajnokságokról öt aranyérme van diszkoszvetésben és négy súlylökésben, a páratlan dicsőségkollekciójából pedig már csak egyetlen medál hiányzik? Az olimpiai bajnoki cím, amit a jegyszedő és „ültető néniként" is ismert Gosztolai Mária jövőre, Japánban nyerhet meg. A VEDAC 79 éves dobóatlétájának gerincsérve van, a szökdelések már nehezebben mennek neki, néha neki is lemerülnek az akkumulátorai, az álmát még sem adja fel, mert a mozgás, a sportolás és a versenyzés mára hovatovább a lételemévé vált.
A sportbarátok talán fél évszázada is a lába előtt hevernek, ha egy fővárosi edzésen nem éri súlyos gerinc- és térdsérülés, de mert a baj bekövetkezett, a fényesen indult sportkarrierje végére nagyon korán pont került. Balatonalmádiba járt általános iskolába, ahol a testnevelője hamar felfigyelt a magas diáklány mozgékonyságára és ügyességére, majd azzal a lendülettel az atlétika és a többpróba világa felé terelte. Középiskolásként megyei seregszemléken már jó eredményekkel hívta fel magára a figyelmet, de az úttörő olimpiákon is jeleskedett. Budapestre úgy került fel, hogy az ötkarikás játékokon egy ezüst- és két bronzérmet szerzett gerelyhajító Kulcsár Gergely egyszer leutazott a magyar tenger partjára, hogy atlétapalántákat toborozzon. Az értő szemek a kiválasztón persze nyomban felfedezték a fiatal fruskában szunnyadó tehetséget, aki a következő tanévet már a Budapesti Építők igazoltjaként kezdte. Csakhogy a fővárosi kaland felettébb rövidre sikeredett, történt ugyanis, hogy az ifjú reménység az első téli alapozásukkor súlyosan megsérült: az egyik súlyemelő-edzésen a 140 kilós súly alatt maradt. Nem szívesen mesél róla, de hosszú ideig gipszágyban feküdt, s alig húsz évesen véget ért az élsportolói pályafutása – noha a szakemberek szép jövőt jósoltak neki diszkoszvetőként és súlylökőként. Később a királynék városába költözött, a helyi kutatóintézetben lett vegyésztechnikus, s a sportolással annyi kapcsolata maradt, hogy időnként környékbeli teniszpályákon tűnt fel és rendszeresen pattant a kerékpárja nyergébe. A Bakony Vegyész TC-ben ugyan megpróbálkozott a folytatással, ám a korábbi mutatóinak a közelébe sem jutott.
Több mint három évtizednek kellett eltelni ahhoz, hogy visszatérjen az atlétikapályákra, mikor is volt sporttársak javasolták ezt neki. Először ellenállt a kísértésnek, ám amikor megtudta, hogy 2009-ben Sydneyben lesz a szeniorok olimpiája, kötélnek állt és beadta a derekát. De mi is állt a döntése hátterében?
„A szeretteim, a hozzátartozóim az ezredfordulón, a sydney-i olimpia évében hunytak el, és azt mondtam magamnak, hogy az ausztrál város kvázi jár nekem, vagyis valahol kárpótolna, ha ott jól szerepelhetnék. Újrakezdtem hát az edzéseket, és valahogy így indult útjára a szenioratléta karrierem”
– meséli, majd megtudom, hogy a VEDAC veterán korú üdvöskéjeként 2006-ban állt először dobókörbe, egy linzi viadalon, ahol tizenegyedik lett. Ami pedig utána történt, az már történelem. Az olimpiákról hat ezüst- és egy bronzérme van, kilencszeres vb-első, míg a kontinens-vetélkedőkön több mint egy tucatszor állt dobogóra.
„Képzelje, 2018-ig csak második és harmadik helyezéseim voltak a szabadtéri világrendezvényekről, de akkor aztán megtört a jég és „kitörtem az árnyékból". Tavaly például öt méterrel előztem meg azt a dán riválisomat, akinek csak a látványa sokáig megrémisztett. Amikor a Himnuszt először játszották le a győzelmem tiszteletére, bevallom: elsírtam magam. Ez azóta sincs másképp, csak a könnyeim már befelé, magamnak hullanak. Egyébiránt most is izgulok a versenyeim előtt, ám 2018-ig, téthelyzetben rendszerint túlgörcsöltem, túlagyaltam a dolgokat. Hiába dobtam az itthoni edzéseken nagyokat, az igazi megmérettetéseimkor jóval elmaradtam attól. A kishitűségemből fakadó önbizalomhiányomat a testvérem, illetve az edzőm, az engem távoktatásban segítő Páli Viktor révén győztem le. Idehaza nem beszélhetünk nagy konkurenciáról, ám a határainkon túl dán, belga, litván és orosz vetélytársak várnak rám, akik nálam sokkal jobb feltételek között készülhetnek fel, nekik nem kell a zsebükbe nyúlniuk, ha a földgolyó bármely pontján versenyezni akarnak”
– árulja el. És ezen a ponton el is érkezünk a színházhoz, hiszen Gosztolai Máriának mindent saját költségén kell előteremteni, ha jó eredményekkel szeretne bekerülni a híradásokba.
„Muszáj dolgoznom, hogy rendelkezzem a versenyeztetésemhez, a drága utazásaimhoz szükséges pénzzel, ám nekem a teátrumi lét az örömömre szolgál. Az édesanyámmal Budapesten volt bérletünk az operába, majd mikor a fővárosban sportoltam, a barátnőm párja a József Attila színház zenésze és fényképésze volt. Az általa készített fotókat mi vittük el a színészeknek, amikért cserébe jegyeket kaptunk a bemutatóikra. Később Veszprémben is lett bérletünk, majd mikor nyugdíjba mentem, az egyik ismerősöm jelezte, hogy jelentkezzek jegyszedőnek. Így is tettem, ennek köszönhetően dolgozhatok 2011-től a színházban, ahol számítanak rám és megbecsülnek, s ahol élvezhetem az előadásokat is. Főként a mélyebb, gondolkodásra késztető darabokat szeretem, a közelmúltból több kedvencem is van, ilyen a Kurázsi mama, az Életrevalók, Az Ügynök halála, vagy a Holt költők társasága. Sokat vagyok a színházban, megesik, hogy havonta csak pár pihenőnapom van, de szükségem van a kulturális és felüdülésre, kiváltképp, ha délelőttönként „kitombolom" magam a sportpályán, vagy az edzőteremben. A színházba járók közül néhányan felismernek, megállítanak, kérdeznek a hogylétem, a formám, vagy éppen a kalkulusaim felől. Az inspiráló és bátorító szeretetük ugyanakkor terhet is ró rám”
– avat a gondolataiba.
A vármegyénkben a legjobb szenior korú női sportolónak többször is megválasztott atléta megjegyzi, ha délelőtt nincsenek gyermekelőadásaik, akkor minden hétköznap tréningezik, mert mint leszögezi: a hétvége a pihenésé. Ám addig hétfőn, szerdán és pénteken a dobóedzései mellett erősít, míg kedden és csütörtökön dinamikus mozgás- és gyorsaságfejlesztő gyakorlatokat, valamint robbanékonyságot és állóképességet javító feladatsorokat végez a városi stadion futófolyosóján, konditermében és felújított dobópályáján. Tavaly még 62 kilóval nyomott fekve, ám mivel azóta csuklósérüléssel bajlódott, most örül az ötven kilónak is.
„A gyakorlásokon egyedül veszek részt, mint arra már utaltam, Páli Viktor instrukciói alapján készülök. Úgy vélem, hogy a súlyzós edzéseim tényleg kemények, néha túlságosan is, ezért időnként jól el is fáradok. Ám ma már a szökdelések is nehezebben mennek, de végtére, fiatalabb már én sem leszek. A térdem szerencsére jól szuperál, jóllehet már kétszer műtötték. Ezzel együtt továbbra is szeretek dolgozni, bírom a kiképzést, pedig az ízületeim is kopnak, gerincsérvem is van, vagyis a gerincoszlopomat kímélnem kell, de közben nem szabad megfeledkeznem a hátizmom erősítéséről. A súlylökést is „csak" helyből tudom megcsinálni, de a diszkosz még megy lendületből. Egyszóval figyelnem kell arra, hogy az edzéseken mit és hogyan csinálok. Vigyázok is magamra, mert még vannak terveim”
– hangsúlyozza, mint aki nem elégszik meg ennyivel és a nyolcadik „ikszhez" közelítve is komoly álmokat dédelget.
Etekintetben elsők között említi a diszkoszvetés világcsúcsának megdöntését, amitől alig fél méter választja el. A hőn áhított 31,56 méteres eredmény elérése, vagy épp túlszárnyalása már tavaly is összejöhetett volna, ugyanis az egyesült államokbeli vb előtti edzéseken szakmányban dobott harmincegy méter felett, ám a floridai repülőtértűz miatt végül meghiúsult a kiutazása és a csúcsdöntése. Sebaj, erre idén is sort keríthet, mert az augusztusi, dél-koreai vb azért kínál esélyt arra, hogy a lassan három évtizede fennálló rekordot átadja a múltnak.
„Ma már tudom, hogy semmi sem lehetetlen”
– nyomatékosítja a sydney-i olimpiáról két ezüst-, a 2013-as torinóiról egy ezüst- és egy bronz-, míg a 2017-es új-zélandiról három ezüstéremmel hazatért kiválóság (...utóbbi helyen nehézkalapácsban is „rajthoz" állt). Mikor tudomást szerzett arról, hogy a következő ötkarikás játékokat az eredeti tervekkel ellentétben nem 2028-ban, hanem egy évvel korábban rendezik meg a Felkelő Nap országában, eldöntötte, hogy vesz még egy nagy levegőt, és az amúgy is fényes pályafutását megpróbálja a gyűjteményéből még hiányzó olimpiai aranyérem megszerzésével befejezni.
„Utána, nyolcvan esztendősen letenném a szereket, pedig nem titok, imádom, amit csinálok. Azt követően már csak teniszeznék és túráznék, amire mostanság kevés szabadidőm jut”
– teszi hozzá, amivel szintén példát mutatna a nyugdíjas társainak, hogy időnként ők is sétáljanak, vagy kiránduljanak.
Az edzői képesítéssel rendelkező, különböző seregszemléken versenybíróként is közreműködő Gosztolai Mária egyedül él, nincs családja. Ha úgy tetszik, a sportolásban éli ki magát. Neki ma már a sport az élete meghatározó része, amitől nem lehet csak úgy elszakadni. Nem, hiszen az atlétika a pompás eredmények mellett csodás emlékeket is adott neki. És még valami. Elég csak ránézni a kultúra, a színház szerelmesére: a testtartása, a mozgása nem utal az öregedésre. Jár is neki az elismerés, hogy kisnyugdíjasként is eltökélten küzd azért, ami még motiválja, vagyis, hogy az idő múlásával önmagát is legyőzze.
Szerző: Király Ferenc