„Az út a lényeg”

Van egy különös energia Fodor Andrásban. Hetvenöt évesen is úgy mesél, mintha egyszerre futna, harsányan kacagna és új terveket szőne. Egy pillanat alatt vált mély önvallomásból eleven történetmesélésbe, aztán vissza a filozofikus gondolatokhoz. Nem lehet mellette elfáradni. Ő maga sem tud. Úgy beszél az életről, mintha most állna a rajtvonalhoz: sodró lendülettel, villogó szemmel, gesztikulálva, egyik történetből zuhanva a másikba. Nevet, idéz, emlékezik, közben pedig olyan energiával tölti meg a teret, amit sok harmincéves is megirigyelhetne.

Pedig az ő története valójában egy nagyon kemény felismeréssel kezdődött.

– mondja teljes természetességgel.

Nem mentegeti magát. Keményen ivott, cigizett, hajtotta valami belső nyugtalanság. Negyvenéves korára azonban világosan látta: ha nem változtat, saját magát veszíti el. 1989-ben megkereste régi katonatársát, Barnaki Ferenc edzőt, és megkérte: készítse fel az Ibusz Maratonra.

Akkor még nem sejthette, hogy ez a döntés nem egyszerű váltás lesz, hanem az új életének a kezdete.

Egy teljes évig készült az első maratonjára. Fegyelmezetten, megszállottan. És amikor célba ért 3 óra 18 perces idővel, a 185. helyen, valami végérvényesen megváltozott benne.

Akkoriban a Népsport még minden célba érkező nevét leközölte. Az övét is. És erre ma is gyermeki büszkeséggel emlékszik vissza.

Mert ott, abban a pillanatban érezte először igazán: „én is vagyok valaki.” Utólag pontosan látja, milyen erős megfelelési kényszer dolgozott benne. Két bátyja mellett nőtt fel, és sokáig úgy érezte, bizonyítania kell. Elismerést akart. Fontos akart lenni. A sport eleinte részben erről is szólt. De közben történt valami más is. A futás szó szerint felszedte a padlóról.

Fodor András ráadásul nemcsak menekülni akart a problémái elől, hanem megérteni is azokat. Felismerte saját függőségét, ezért elvégezte a Semmelweis Egyetem addiktológiai alapképzését, hogy jobban értse, honnan erednek ezek a működések, mi zajlik az emberben, amikor elveszíti a kontrollt. Mert nála a függőség nem tűnt el. Csak átalakult.

A sport lett az új szenvedélye. És milyen szenvedéllyé vált. 1992-ben Mosonmagyaróváron indult első triatlonversenyén: 1500 méter úszás, 40 kilométer kerékpár, 10 kilométer futás. Utolsóként ért célba.

De pontosan ez kellett neki. A határok keresése. Az önmaga elleni harc.

Ugyanebben az évben alapította meg a Veszprémi Triatlon Egyletet (VTE), azt a közösséget, amely később a régió egyik meghatározó sportműhelyévé vált. Aztán mesél arról is, hogy egy baráti társaságból nőtte ki magát: Göndör József, Gyimesi Károly, Csalagovits István, Zsebe Péter — futómániás emberek, akik együtt edzettek, együtt versenyeztek, együtt éltek meg valami egészen különleges korszakot. Kilencszer teljesítették együtt a Bécs–Budapest szupermaratont.

– mondja emlékezve.

Aztán jött Nagyatád. 1997-ben teljesítette első Ironman-versenyét 12 óra 40 perc alatt. Sok embernek ez életre szóló siker lett volna. Neki nem volt elég. Még nyolcszor visszatért. Legjobb ideje 11 óra 15 perc volt, korosztályában egyszer első, egyszer harmadik helyezést szerzett. De aki hallgatja őt, hamar rájön: nem az érmek érdeklik igazán. Sokkal inkább az út, amit közben bejárt.

Közben egyre többet foglalkozott másokkal is. Két évig Szőcön dolgozott egy terápiás intézetben, hogy közelebb kerüljön azokhoz az emberekhez, akik ugyanazokkal a démonokkal harcolnak, mint egykor ő. Segíteni akart. És közben újabb „magokat vetett el”.

Kedvenc gondolata Boldog Bódi Mária Magdolnától származik: „Édes Jézusom, ígérem, hogy az elvetett mag sokszoros termést hoz”. Vagyis az ember sokszor nem tudja, hol hull jó földbe az a mag, amit elvet. Fodor András egész életében ezt csinálta.

Nemcsak sportolt, hanem közösséget épített, versenyeket szervezett. Közel negyvenet. Tihanyban, Káptalantótiban, Balatonfüreden Európa-kupákat, országos bajnokságokat, kisebb és nagyobb viadalokat.

Az ábrahámhegyi triatlon különösen fontos számára. Tizenöt alkalommal rendezte meg, és volt benne egy különleges kategória: családok indulhattak együtt, például apa a fiával, az unokájával. 

A családja ma is sportos. Fiával, Csabával több versenyen együtt indult. Fia azóta is nagy futó, feleségével már több maratont teljesített. Lánya, Kriszti Luxemburgban él, unokái jiu-jitsuznak. A vejének pedig annak idején csak félig viccből mondta:

- A veje 2006-ban tényleg lefutotta. És megkapta a lány kezét.

Fodor András ma már másképp nézi az életet. A bizonyítási vágy helyét lassan átvette a nyugalom. Azt mondja, hetvenöt évesen értette meg igazán, hogy nem a cél a fontos, hanem maga az út.

Azt mondja, az embernek tudnia kell örülni annak, hogy felébred reggel. Hogy van teste, ami még viszi előre. Hogy lehet menni tovább. És amikor erről beszél, az ember hirtelen megérti: Fodor András valójában nem az idővel versenyzett egész életében. Hanem a saját gyengeségeivel. Ezért olyan erős a jelenléte még most is.

Most a Dunántúli Kéktúrát járja, még száz kilométer hiányzik belőle. Túrázás közben verseket mond, mantrázik, imádkozik. Jógázik is. Nyughatatlan ember maradt, csak már csendesebben lobog benne a tűz.

Az utolsó triatlonversenyét Ajkán teljesítette. Ahogy első triatlonján, úgy ott is utolsóként ért célba. Ezt igazán szimbolikusnak érezte.

– mondja. – De mégis diadalmenet volt.

Talán mert addigra már pontosan tudta: nem legyőzni kell az életet. Hanem végigmenni rajta teljes szívvel.

Szerző: Bényi-Virág Rita